Prof. dr. Szántó János, a Debreceni Egyetem Orvos- és
Egészségtudományi Centrum onkológusa előadásában kiemelte, hogy a beteget,
különösen az onkológiai eseteket hollisztikusan kell kezelni: “Ne a leletet,
hanem a beteget kezeljük!”. Mit, miért, meddig, milyen áron kezelünk?- ezen
kérdéseket kell szem előtt tartani. A professzor úr a “meddig kezelni” kényes
kérdésénél hangsúlyozta, hogy tisztázni kell: ki kiért van? - az orvos-e a
betegért, avagy fordítva. Tudniillik a gyógyszergyárak támogatják az orvost az
onkológiai kezelésben, de lehet, hogy a
beteg már rég nem kezelhető. És ilyenkor mit lehet tenni? “Ha már orvos nem
tudsz lenni, próbálj meg ember maradni!”-volt a zárszó.
Dr. Dégi L. Csaba, a Babeș-Bolyai
Tudományegyetem docense előadásában bemutatta a 2006-ban végzett hazai
onkológiai betegek pszicho-szociális szükségletfelmérésének eredményeit.
Előadásában hangsúlyozta, hogy a beteg fizikai szükségletei mellett a
pszicho-szociális szükségletekre való figyelés védőtényezőként hat a
depresszió, szorongás, stressz kialakulása ellen. Emeli a beteg életszínvonalát
egy jól feltérképezett és kellő figyelmességgel követett psziho-szociális
státusz. A felsorolt tényezők mérésére bemutatott érzelmi hőmérők kitöltése
egy-két percnyi időt igényel az orvos és beteg részéről, viszont
megbízhatóságuk igen nagy.
Dr. Albu Sorin, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti
Egyetem tanársegédje, palliativ orvoslással foglalkozó belgyógyász fontosnak tartotta kihangsúlyozni az empátia
és szimpátia közti különbséget. Az orvos feladata nem az, hogy együtt
szenvedjen a betegével, és ebben tönkre menjen, hanem az, hogy legyen képes
megállni a betegágy mellett, érzékelni a beteg szenvedését, és megerősíteni őt
abban, hogy még a fájdalom ellenére is van esély emberi kapcsolatra.
Az előadások után egy összegzésre került sor, melyből idézni
fogom előadóinkat úgy, ahogy ők fogalmaztak: Dr. Barabás Katalin: A Krisztusi
“Ne féljetek!”-l búcsuzott. “Adj
időt a betegnek! Adj időt magadnak! Amit a betegnek adsz, visszasugárzik rád.”-
köszönt el Dr. Muszbek Katalin. „Hosszútávon
gondolkozzunk!”-bíztatott Dr. Daniela Moșoiu. Prof. dr. Szántó
János zárszava: „Az a nagyszerű, hogy együtt csináljuk! Holisztikusan
lássuk el a betegeket!”. “Tanultunk! Köszönjük! Együtt!”-fogalmazott tömören
Dr. Nyulas Kinga. És végül Dr. Kovács Judit gondolatai: “Ahhoz hogy könnyen
haljunk meg, éljünk teljes életet! Ahhoz hogy kommunikálni tudjunk a beteggel,
gyakoroljuk!”
“Aki halni tanul, élni tanul.” (Polcz Alaine) volt a
konferencia mottója, és Szénégető István marosvásárhelyi plébános záró
elmélkedése egy utolsó leckét adott erről. Az az őszintség, hogy egy pap is
küszködik a halállal szembeni tehetetlenséggel, megnyitotta a hallgatóságot.
Mégis miből merit erőt folyton, akár a barátját kell temetni, akár egy 10 éves gyereket? Elhiszi Jézusnak,
hogy “Atyám házában sok hely
van, ha nem így volna,
megmondtam volna nektek.” (Jn
14,2), és erre alapozza az életét. Másrészt hogy áll a saját halálához? “44
évesen én már annyi mindent kaptam, a Jóisten annyi ajándékot adott, hogy meg
sem tudom köszönni.” És a záró csend előtt még azzal bíztatott minket: “Ti
végezzétek jól a dolgotokat! Tanulmányozzátok a
sejteket, betegségeket, de Higgyetek!”
Hadd zárjam Dr. Szabó Mónika főszervező kiértékelő gondolataival a
tudósításunk: “Köszönet a meghívottaknak, hogy eljöttek, megosztották
gondolataikat, köszönet a provokációkért, hogy az fogja lemérni a konferencia
hatását, hogy mi fog megvalósulni, köszönet azokért, akik számonkérőként is
jelen voltak, lesznek, köszönet az oktatásbeli tapasztalatokért!”
(azoknak a diákoknak a nevében, akikkel elbeszélgettem a
napokban mondhatom, a konferencia már is így nagy érték, hogy mindarról, amiről
az egyetemen nem esik szó, tanulhattunk, tovább gondolhattunk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése