ENYHÍTŐ-modell egy jobb kommunikáció reményében

A rossz hír közlésének algoritmusát Dr. Barabás Katalinnak egy műhelymunka keretében volt alkalma kifejtenie. A téma fontossága kapcsán, és pragmatikusabb olvasóink kedvéért a következőkben ismertetnénk ezt a Dr. Muszbek Katalin által ismeretett modellel karöltve.

A modell lényeges lépéseit az ENYHÍTŐ mozaikszóval lehet összefoglalni.

1. E – előkészítés: Találjunk egy alkalmas helyszínt és időpontot! Ne a folyosón közöljük a megrázó diagnózist! Ne rohanjunk közben! Olyankor beszélgessünk, amikor a beteg állapota is alkalmas erre. Gondoskodjunk a helyszín intimitásáról! Fontos a szemmagasság, hogy felszámoljuk a hierarchikus viszonyt az orvos-beteg kapcsolatban. Készítsünk elő egy kis vizet stb.
2. Ny – nyitó kérdések: Néhány bevezető kérdéssel indítsuk a beszélgetést!
3. H – hozzájárulás: A betegnek joga van a tájékoztatáshoz (az orvosnak kötelessége), de el is utasíthatja azt. Finoman tájékozódnunk kell, hogy mennyit szeretne tudni a betegségéről, pl. így: „Vannak betegek, akik mindent szeretnének tudni a betegségükről, mások nem. Nem tudom, hogy Ön melyik csoportba tartozik.” Változatosak a válaszlehetőségek tkp. két létező variációra: „mindent szeretnék tudni” vagy „Nekem magas az orvostudomány, magára bízom a sorsom.” Ebben az esetben alá kell írnia, hogy nem kíván mindenről értesülni, és tájékozódnunk kell arról, hogy kivel értekezzünk, pl. így: „ Köszönöm a bizalmat! De tessék mondani, hogy melyik családtaggal beszéljek!”
4. I – informálás: Fogalmazzunk minden esetben érthetően! Ne próbáljuk körülírni a malignitás fogalmát: daganat, tumor, mert félreértések forrása lehet. Legyünk közérthetőek, pl: „ Ez sajnos rák.” Fokozatos legyen az információ adagolása, mert a „vasfüggöny”-hatás miatt a beteg úgysem emlkészik az elhangzottak 60%-ára.
5. T – támogatás: Fel kell készülnünk arra, hogy a betegünk összeroppan. Elsírja magát, légszomjat kap stb. Támogatásunk módja legyen egyéni, személyre szabott: zsebkendőt ajánlhatunk fel, kinyithatjuk az ablakot, megfoghatjuk a kezét, erre nincs recept, de minden esetben kerüljük a következő megnyilvánulásokat: „Szedje össze magát!” Adjunk időt arra, hogy kifejezze aggályait, feltegye kérdéseit.
6. Ö – összegzés: Összefoglaljuk a közeljövő tennivalóit, terápiás stratégiát, amit a kuratív vagy palliatív eszköztárunk lehetővé tesz. Gyakori kérdésként hangzik el: „Mennyi időm van hátra?” Soha ne mondjunk pontos időt! Önbeteljesítő jóslattá válhat. Fogalmazzunk így: „Erre nem tudok pontos választ adni.” Tárjuk fel a valóságot: „Vannak, akik a kezelésre jobban, mások rosszabbul reagálnak. De akárhogyan is alakul, mi szövetségesek leszünk ebben a bajban.” – efelől biztosítsuk a beteget, és ne támogassuk irreális tervekben.

Reméljük ez a modell sokaknak lesz segítségére, mert szintén a Barabás doktornő hangsúlyozta: „Az orvos legtöbbet a rossz kommunkációval árt.”