(Pap Nóra mesél nekünk)
Az
újdonsült félévünk legelső Szent Balázs estjén olyan önmagukat
„szabadúszó”-ként meghatározó lelkipásztorok meséltek nekünk hivatásukról és
mindennapjaikról, akiknek fontosságáről kevés szó esik úgy orvosi, mint egyházi
körökben. A mesélő, viccelődő, jókedvű urak, akikkel találkoztunk az est folyamán
a város kórházlelkészei: Kórodi Csaba református- és Bakó Csongor
római katolikus segédlelkész.
Éééés, tényleg, nálunk is létezik? Itt Romániában?! Én eddig őszintén csak
filmekben láttam megvillantani magát a kórházlelkészt, aki jön a békés atmoszférájával,
mindig mosolyog és beragyogja a betegek kórházi napjait. Örömmel vettem
tudomásul, hogy a mi országunkban létezik ilyen állami munkakör, aminek van ám
hivatalos, becsületes megnevezése is: klinikai lelkigondozó, aki a kórház
alkamzottja.
Nos, de hogy
lesz valakiből klinikai lelkigondozó? Mindkét lelkészünkre igaz, hogy a
múltjukban személyesen érintve voltak. Mindkettőjük életében jelen volt
egy súlyosan beteg testvér. Így nem volt idegen a kórház és a
betegséggel, beteggel való érintkezés is egészen testközeli volt. Tehát egyikük
esetében sem véletlen, nem a sors műve, hogy jelenleg azt teszik, amit, hiszen
Istennek mindannyiunkkal sajátos terve van, ahogyan Ők maguk is vallották, és
Csaba lelkész szavait idézve „Isten nem küld oda, ahova nem készítene fel.”
-alalpon a múltbeli „felkészítésük” is része a tervnek.
A kórházlelkész
elsőrsorban a betegért van és nem csak a haldokló betegekért. Bár, mikor hívunk
papot?! Ha a mama már a végét járja, és akkor a lelkész jötte maga után vonja a
temetést is... Ami persze nincs rendjén. Elszomorít, hogy tényleg csak az
utolsó pillanatainkban születik meg az igény a lelkésszel való beszélgetésre,
hogy nem elég élő a hitünk ahhoz, hogy halálfélelmektől mentesen megszólítsuk a
papot. Embereknek az a munkája, hogy segítsenek bennünket a Jóistennel való
személyes kapcsolatunk fenntartásásban, mi pedig köszönjük szépen nem kérünk
belőle... De hála Istennek vannak ellenpéldák, ami megnyugtat. Öröm volt
felfedezni a lelkészek szemében a ragyogást ahogyan a jelenlétről beszélnek.
Hogy vannak esetek, amikor sikerül a jelenlétükkel adni és a bizonyos „jó
betegekből”, a munka kellős közepén töltekezni. Nehéz, de van, hogy megadatik:
„Megtaláni azt a kegyelmi pillanatot, amikor labdába rúghatsz.”
A látottakból, hallottakból azt a következtetést vonhatom le, érdemes
megbecsülnünk ezeket az értékes embereket, akik ugyan nem diplomás orvosok,
mégis azt mondhatom gyógyítók, akik JELENLÉTe nélkülözhetetlen a kórházakban.
Nem biztos, hogy kézzel fogható az eredmény, de biztos, hogy nem hiábavaló a
munkájuk. És bár tényleg „nem éri meg”, anyagilag, a befektetett energia
szempontjából, meg sorolhatnám, de küldetésünk van, ahogyan ennek a két
embernek is és ez az, ami erőt kell, hogy adjon.
A
végéhez közledvén pedig, a „Nehéz, de annál hálásabb.” munkáról (bár a
lelkészeink nem panaszkodnak) mégis csak kiderült nem megy éppen olyan
gördülékenyen, mint, ahogy történhetne. Lévén, hogy kevesen vannak e nagy és
nemes feladat elvégzéséhez, szükségük van az önkéntesek segítségére, akik nem
az ők munkájukat végeznék el, hanem a klinikák egyfajta feltérképezésében lenne
szerepük és egyúttal mondhatnám szerepünk. Hát, segítsünk! Ha olyan beteggel
találkoznál, akire ráférne egy jó beszélgetés, értesítsd valamelyik
kórházlelkészt! (Bakó Csongor: 0745498134, Kórodi Csaba: 0723331317) Csak, ha esetleg
bizonytalan vagy és megerősítésre vársz hát itt van : „ Ha úgy érzed, hogy
Isten nem hívott, akkor tedd magad meghívottá.”( Szent Ágoston)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése