Belgyógyászok kül(bel)világa

Hogyan lesz valakiből belgyógyász? Egyáltalán mi indította arra meghívottjainkat, hogy az orvosi pályát válasszák? Megtalálták-e életük kiteljesedését hivatásukban? Mi jelent nehézséget a belgyógyászok számára abban, hogy fizikai és szellemi erejüket maximálisan kihasználva tudják gyakorolni hivatásukat? Ilyen és ehhez hasonló kérdèsekre kaptunk választ, és ezzel együtt megerősítést, hogy valóban érdemes dolgozni és áldozatot hozni a betegekért.

(Gencsi Márta, V. éves orvostanhallgató élménye)

Arra a kérdésre, hogy meghívottjaink miért az orvosi szakmát választották, eltérő válaszokat kaptunk. Dósa Géza doktor úr édesapja álmát váltotta valóra, ami idővel saját álma is lett. Az otthoni béka boncolások, csirke vágások valamint olyan háziolvasmányok, mint „Réztábla a kapu alatt” egyenes úton terelgették az orvosi pálya felé. Dr. Vicsi Ildikó jövője már az óvodában meg volt írva, amikor a román csoportban az óvónéni kérdésére, hogy mi less belőle, ha nagy lesz, az első foglalkozás ami eszébe jutott, a “doctoriță” volt. Szabó Mónika doktornőt a három pàlya közül, amit elképzelt magának, a cirkuszi artista, pilóta és orvos közül személyes élményei és a beteg emberen való segítés vágya terelték az utóbbi felé. Dr. Germán-Salló Mártának a családban látott példa mutatott irányt választásában.

Nem minden meghívottunk akart egyértelműen belgyógyász lenni. Volt aki családorvosként, pszichiáterként képzelte el a jövőjét, láttunk olyan példát, akit a sebészet vonzott, viszont rájött, hogy számára belgyógyásznak lenni humánusabb, emberközelibb. Vendégeink egyetértettek abban, hogy a belgyógyászat egy fejtörő, ahol egy esetet minden szempontból megfelelően ki kell elemezni, minden változòját figyelembe kell venni, mielőtt egy következtetést levonva diagnózist állítunk fel vagy kezelést állítunk be.

Rávilágított ez a beszélgetés az önismeret fontosságára, hogy olyan szakágat tudjunk választani, amelyben a legtöbbet nyújthatjuk, és hogy nem vagyunk képesek arra, hogy a teljes nagy belgyógyászatot egyedül birtokunkba vegyük. Viszont a belgyógyász az, aki a szakorvosok segítségével összekapcsolja egy eset különböző vonatkozásait. Emellett tudnunk kell energiát és időt fordítani a beteg megismerésére. Ha erre képesek vagyunk, a beteg önként fog olyan részleteket elmesélni, ami minket hozzásegìt a patológia pontosabb feltérképezésére, és már egy jó beszélgetés megoldást nyùjthat a panaszaira.

A krónikus betegségek kezelésében való szakmai kielégültség lehetőségéről kérdeztük meghívottjainkat, hiszen belgyógyászként ritkán látunk olyan látványos ès gyors eredményt, amit pèldául egy èletmentő sürgősségi beavatkozás hozhat. Erre a kérdésre adott válaszaikkal vendégeink rávezettek, hogy mindenkinek saját feladata megtalálni azokat az apró örömöket, amik széppé teszik a krónikus betegellátást. A betegek visszajelzései, a tudat, hogy önként járnak éveken át vissza hozzánk, a bizalom, amit kivívhatunk azzal, hogy szavainkkal, törődésünkkel megnyugvást hozunk a beteg számára, mind elégtételt jelentenek az évek során. Ehhez viszont tudnunk kell, hogyan oldjuk fel az esetleges buktatókat, amik a jó orvos-beteg kapcsolatot  megnehezítik. Feladatunk nem föltétlenül a tökéletes egészség biztosítása, hanem egy olyan életminőség fenntartása, amire személyre szabottan szüksége van a betegnek.

A meghívottak beszámolója sugallta számunkra a család fontosságát az orvos életében, és azt hogy áldozatokat kell hoznunk úgy családunkért mint hivatásunkért. Viszont kihangsúlyozták, hogy a klinikus előnye, hogy csapatban dolgozhat, és kollégáink visszajelzéseire figyelnünk kell, hiszen a mindennapi nehézségek a kiégés, elfásultság felé sodorhatnak. Ilyenkor pedig mindenkinek szüksége van pihenésre, néhány nap szabadságra.

Ez az este mosolygó, életvidám meghívottjaink tapasztalatainak megosztása révén megerősítést jelentett számomra, hogy leendő orvosként valóban a beteg lehet a mindennapjaink központjában, és az embereken való segítés, egy jó orvos-beteg kapcsolat széppé teheti a hétköznapokat. Bár nem könnyű a választás, lehet hogy most még orvosis diákként egyáltalán nem arról a szakról álmodunk, amelyet néhány év múlva gyakorolni fogunk, mernünk kell kíváncsinak lenni, kipróbálni képességeinket, és törekednünk kell arra, hogy ott ahol majd az élet helyet biztosít számunkra lelkesen dolgozzunk azért, hogy megálljuk a helyünket.