Van egy rossz hírem... 

Mi a rossz hír? Mikor, hol, hogyan közlünk rossz híreket?

Ismerem-e azt, akinek a rossz hírt közlöm?  

Mit jelent a rossz hír közlése az intenzív terápiás orvosnak, az ortopéd orvosnak és a diabetológusnak?

Miért olyan nehéz a rossz hírt közölni?

Ilyés Enikő gondolatait tolmácsolom a kerekasztal beszélgetés kapcsán. Ti mit gondoltok?

„Van egy rossz hírem …”, - firkantottuk plakátra a november 7.-ei kerekasztal-beszélgetés körvonalazásaképpen, és most mindez visszacseng, miközben ide leírom:

Van egy rossz hírem: Lehet valaki ortopéd, vagy intenzív terápiás orvos, diabetológus vagy bármilyen szakág orvosa, a rossz hír és közlésének kihívása nem kerülheti el pályafutását.

Rossz hír ez, mert zsigeri ösztönünk, hogy meneküljünk a nehéz és kínos helyzetek elől, rossz hír, mert nem egyszerűbb életmód változtatásra „parancsolni”, mint utolsó napokat (az élet menetéhez viszonyuló alázattal) bejelenteni, rossz hír, mert  gyakran az önmagunk tehetetlenségével való szembenézésre kényszerít, rossz hír, mert ... valakinek (empátia!) az életéről szól a közlendő rossz hír.

Orvos, beteg, hozzátartozó támpontja más-más ebben a helyzetben. 

„Minden orvos előbb beteg kéne legyen” - hangzik el Szabó Mónika empátiára intő szava, és az orvosi pályára készülőket már most arra figyelmezteti, hogy a rutin könnyen kimozdíthat az együtt érző viszonyulásból. „Minden ott kezdődik, hogy eldöntjük: fontos számomra ez az ember” (beteg), és ebből kifolyólag már ösztönösen másképpen beszélünk, viszonyulunk. (Azt hiszem erre az orvostan hallgatók válasza a nagyszámú csoport, mely megtöltötte a termet ezen az estén, mert számukra orvos-emberségük fontos.) Innen kezdve a rossz hírek körülményei és megközelítése sajátosabb formákat ölt a különböző osztályokon.

Diabetológus esetében a rossz hír hosszú távokat érintő fordulatot kell eredményezzen. Szabó Mónika orvosnő esetenként alkalmazhatónak találja a rájátszás erejét, a páciensben előidézett ijedtség ugyanis hozzájárulhat ahhoz, hogy ő elkötelezetten vállalja az életmódváltoztatást.

Ortopéd orvos esetén a rossz hír súlyossága gyakran nem előrelátható. (pl.: Kisebb beavatkozásról beszélnek, de valamely végtag hiánya is bekövetkezhet.) Márton Dénes orvos belátja, hogy a túlságosan derűs előrevetítés a beteg számára hirtelen (vagy éppen a beteg tudata nélkül) meghozandó döntésekhez vezethet, melyek későbbi értelmi és szellemi lekezelése nagy trauma számára. Ilyen értelemben jobb valamivel rosszabb színben feltüntetni a várható kimenetelt, vagy legalább tisztán közölni az összes lehetséges esetet.

Az intenzív terápiás orvos rossz hírét a nagyon valószínűnek ítélt, súlyosságában perceket kitágító és/vagy lerövidítő hír jellemzi: a halálhír. Bár leggyakrabban kezdettől fogva ott él a gyanú minden betegség esetén, ehhez a félve várt „talán mégsem” társul, majd a hír közlése után a „velem ez nem történhet meg” - a halálhír esetén az folyamat utolsó fázisa, az elfogadás óriási kihívást jelent. Végigmegy ezen a folyamaton beteg, hozzátartozó, orvos – elkerülhetetlenül, nehézségében a legfontosabb tényező, hogy ki hogyan viszonyul a halálhoz. Kovács Judit orvosnő ki meri jelenteni: nem tudjuk elfogadni a halál gondolatát, mert élni nem tudunk. Élet, jelenti az igaz álmainkért való küzdelmet, élet, jelenti a minőségi időt.

Hogyan éljünk tehát minőségi időt – elsősorban kapcsolatainkban, akár a rossz hírektől körülövezve, mint orvos, beteg, orvostan-hallgató, betegápoló önkéntes, korházlelkész, hozzátartozó?

Orvosként biztosítsuk a beteg számára (tőlünk telhetően) az intimitást, úgy helyszínileg, mint kapcsolatainak ápolásában (ki legyen még jelen találkozásunkkor). Figyeljünk közléseink részleteire, vezessük fel beszélgetéseinket („Mit tud a betegségéről?”), hagyjunk időt arra, hogy befogadja szavainkat, gondolkodhasson rajtuk, kérdezzen. Segítsük őt a döntéshozatalban azzal, hogy letisztultan, de reményt éltetve közöljük helyzetét és lehetséges kimenetelét. Biztosítsuk őt, hogy mindent meg fogunk tenni, amit tehetünk, lehetetlennek tűnő vágyait is igyekszünk teljesíteni.

Betegként őszintén vállaljuk tapasztalatainkat, tudatosítsuk, hogy együttműködhetünk a gyógyításban, és tegyük is ezt lehetőségeinkhez mértem. Legyünk bizalommal orvosunk iránt, és türelemmel, hálával a hozzánk tartozók vagy körülöttünk élő emberek „megmentő kísérleteit” tapasztalván.

Orvostan-hallgatóként segíthetünk elmagyarázni egy-egy orvosi szakszó jelentését az erre igényt tartó betegnek, de fontos elfogadnunk, ha éppen nem nyitott buzgóságainkra.

Betegápoló önkéntesként, kórházlelkészként lehetünk azok az emberek, akiknek „van idejük.” Van idejük értelmetlennek tűnő kis feladatokat teljesíteni, melyek a beteg számára (ki tudja miért, tán csak az együttlétért) fontosak, vagy csendben ott állni félórányikat az ágy mellett. Van idejük bátorítani, egy teljesítmény centrikus világban az „ennyi elég” (vagy elég kellett legyen) pillanatát megélni.

Hozzátartozóként lehetünk társak a vissza és előrenézésben, a megfogalmazásban és kimondásban a betegágy mellett. Önmagunkat kicsit háttérbe téve, nem csak beteg szerettünk, de önmagunk lelki érésében is szerepet vállalunk.

Bármilyen szerepkörben is vagyunk jelen, a legfontosabb a velünk kapcsolatba lépő személyek sajátosságaival szembenéznünk és ezeket fölvállalnunk, hogy – önnön tehetetlenségünk közepette is, igazi találkozások születhessenek – minőségi életpercek.