Orvosi és/vagy családi hivatás?!

A Szent Balázs Alapítvány hasonló című plakátja láttán bizonyára sokunknak fülébe cseng a pályaválasztási korszakunkban hallott riógatások sora: az orvosi pálya nagyon szép, de teljes embert igényel, és amellett családot alapítani...hát...nagyon nehéz... A sebészi pályára készülő hatodéves lányok sem mentesek a lelkes környezet együttérző hápogásaitól, kéretlen sajnálkozásától. Most azonban, a december 12-i Szent Balázs Est alkalmával tiszta forrásból nyerhettünk betekintést az orvosi és családi hivatás összeegyeztethetőségének témakörébe: orvos házaspárok személyes tapasztalait osztották meg velünk.

(Kovács Andrea élményei)

A meghívottak: dr. Kiss Szilárd Leó, szülész-nőgyógyász szakorvos, a tanszék adjunktusa és felesége, dr. Kiss Réka, családorvos, valamint dr. Kurjantkó Tamás, családorvos és felesége, Kurjantkó Andrea, aszisztensnő , köztiszteletnek örvendő egyéniségük révén is mágnesként vonzották a (megszokottnál számottevően népesebb) hallgatóságot.

Rövid bemutatkozásukból kiderült, hogy mindkét házaspár nagyon fiatalon találkozott és kötött házasságot, és két, illetve négy gyerek szüleiként boldog családi életet élnek. A családorvosi hivatás mindvégig „családbarát” (Kurjantkó dr.) hivatásnak bizonyult, a kisebb gyerekek néha el is kísérhetik édesapjukat a rendelésre, a szülész-sebész életvitel talán kevésbé. Hálás vagyok a megrendítően őszinte vallomásért: „lemaradtam arról a pillanatról, amikor az egyik fiam felállt. És ez a pillanat soha többé nem tér vissza.”

Úgy tűnt, hogy Szabó Mónika doktornő megfogalmazásával élve „van minden családban valaki, aki szupportív szerepet vállal, és ez spontán alakulhat, ha a család mint közösség van a figyelem középpontjában, és nem az egyén.” – mint ahogy meghívottaink esetében is történt. Mindkét családban a feleség menedzseli a háztartás és gyereknevelés körüli teendőket (a munkája mellett), a férfi meg dolgozik - sokat vagy nagyon sokat. Egy családorvos soha nem kapcsolathatja ki a telefont, szabadság alatt is, karácsonykor is elérhetőnek kell lennie. Egy sebészi pályán pedig csak úgy lehet haladni, ha az ember egyfolytában kétkezi munkát is végez, azaz jelen van az események helyszínén. Különben elszalasztja a ritka eseteket, amelyeknek a megtapasztalása fogja őt az átlagosan jó orvosok közül  a kiváló orvosok körébe emelni – hangzott el meghívottainktól.

A kórházi jelenlét azonban csökkenti a családban való jelenlét intenzitását. Ez a gyerekeket különösen kis korukban  viseli meg. Nagyobb gyerekek előnyére is válhat, ha következetesen azt látják, hogy a szülőknek dolguk van, és lelkiismeretesen ellátják feladataikat. Belenőnek a munkába, akárcsak a régi időkben – fogalmazta meg Szabó doktornő. A szülész-családorvos házaspár mindkét fia orvosi pályára készül. Döntésük teljesen önálló volt, mégis bizonyára hozzájárult a szülők életpéldája, amelyet – ezek szerint – a tapasztalt nehézségek ellenére is vonzónak találtak.

Érdekes volt végignéznem a hallgatóság sorain, hatodéves önmagamon és az én soromon. Érzem, hogy az én sorom jön. Soron következik az én orvosi pályám, az én házasságom, családom, gyerekeim, és csak remélni tudom, hogy imával, odafigyeléssel sikerülni fog mindig ott jelen lenni, ahol éppen vagyok. Nem a tegnap elvesztett pillanataira, sem a holnap már-már megvalósíthatatlanul túlzsúfolt óráira gondolni, hanem egyszerűen jelen lenni a mában – hangzott el Kurjantkó doktor úr „életreceptje”.

Köszönöm, köszönjük ezt a teljes őszinteséget és odaadást, amivel az „ajtó mögötti” életükről meséltek meghívottaink – a segíteni akarás szándékával. Jó volt látni a családjaikban működő egyetértést és harmóniát. Jó volt látnunk, hogy a család fogalma számukra az az igazi meleg fészek, ahol teljes megértésre talál az ember: teljesen természetes, hogy a családorvos férjnek állandóan csörög a telefonja, valamint az is, hogy a szülész-nőgyógyász férj folyton ügyeleteket vállal. De vajon mennyire működne mindez egy „vegyes házasságban”?