Kommunikáció I.

(ahogy egy pszichológus, egy családorvos és egy homeopata látja)

Nagyon érdekes estünk kerekedett rögtön az elején. Meghívottjaink: Csiszér Zsuzsa pszichológus és dr. Kurjantkó Tamás családorvos bemutatkozása után, az est palettáján egy igen erős színfoltként megjelent Tőkés Attila homeopata is.

      Habár a forgatókönyvírás is izgalmas lenne, mégis inkább azokat a gondolatokat emelném ki, amelyek személyesen nekem, az orvostanhallgatónak szóltak, elgondolkodtattak, vagy épp meghökkentettek:

·         Piros-állj, sárga-készülj, zöld-indulhatsz. Piros-állj meg, tudatosítsd, hogy egy beteg-emberrel fogsz beszélni, nem egy betegség kelt életre. Sárga-készítsd elő a beszélgetést, indítsd be a kíváncsiságod, türelmed. Jaj, olyan fontos lenne, hogy a beteg ne legyen egy szinttel lennebb mint az orvosa.( Cs. Zs. szemléletes képe: a beteg ül az ágyon, mint egy gyerek akinek a lába nem éri a földet,és az orvos áll felette- kiszolgáltatottság szag terjeng a levegőben ) Zöld: “Jó napot kívánok”-mosolygósan.

·         Egy átlagos beszélgetés, ahol szeretnénk ezt-azt megtudni a másikról azzal kezdődik, hogy bemutatkozunk. Kölcsönösen. Anamnézis felvételt lehet (?) azzal kezdeni, hogy elmondom ki vagyok. De akkor mégis miért nem természetes ez? A környezetemben levő diákokkal van a baj? Nem hiszem.  Vagy egyszerre túl sokan megyünk a beteghez, és túlzás lenne ha mindannyian bemutatkoznánk? Vagy csináltassunk kitűzőt, és akit érdekel, olvassa le róla, hogy ki vagyok?

·         És akkor elkezdenék nekiugrani, de hoppá, a beteg “nem kooperál”, nem beszél. És akkor  alkalmazom, amit Cs. Zs. mondott:  meg kell engedni a betegnek a szabadságot, hogy semmi kedve se legyen velem beszélgetni, de azért még nem rossz ember. Ugyanakkor, ez is lehet egy tünet, a beteg jelzése.

·        Megengedhetem ezt a luxust, hogy ilyen nagylelkű legyek? Emlékeztessem, hogy egyetemi kórházban van, köteles beszélni velem, nem? Vagy mi van, ha nekem nincs időm erre, mert épp vizsgázom? K. T mondta: "Ha nekem 4 percem van, és végig arra koncentrálok, hogy nincs időm, akkor valóban nem lesz, de ha bármennyi időm van, és abban én maximálisan figyelek, akkor 4-5 perc sem kevés. Ez a jelenlét ajándéka." Másrészt egy tanárunk mondta: mindig a beteg az első. Hoppá, ez azért jócskán bizonytalanná teheti a helyzetem…Ez lenne a tanév alatti fő feladatunk?

·         Tegyük fel, hogy betegünk a beszédesebb fajtából való, sőt olyan dolgokat kezd elmondani, ami sok, terhel.  Vagy olyan a világnézete, életmódja, amit zsigerből elutasítok, ingerel? Ahogy K.T mondta, mindig hagynunk kell egy kis teret a meglepődésre, ha két mondat után felállítom a diagnózist, sőt még ítéletet is mondok, lehet hogy kimarad valami sokkal lényegesebb.

·     És ha eddig még minden rendben menne, de a beteg elsírja magát? Vagy beáll egy nagy csend? Életbölcsességek az év minden napjára? Előkapom a telefont, hogy elnézést, mennem kell? T. A szerint, a sírás nagyon fontos lehet, amögött valami igazán fontos dolog rejtőzik. És hogy mit kell tenni? Ismét csak a jelenléthez tértek vissza a meghívottak. Benne kell maradni a szituációban, és bízni abban, hogy intuitive megoldást találok: ha kell tanácsot adok, hanem csak jelzem, hogy fogom amit szeretne közölni.

·         A beszélgetés vége felé közeledve, hagyjak időt a kérdésekre. Valamiért nagyon sok ismerős jelzi azt, hogy nem tudjákigazából mi is a bajuk, mit fognak csinálni velük, nekik az orvos nem mondja el, vagy amit mond is tele van szakszavakkal. Talán önvédelemből van a távolság tartás, nem tudom, de én sem szeretem amikor a betegként  hasonlót tapasztalok.

És persze az is elhangzott, hogy a kommunikáció tanulása hosszú folyamat, ahogy az is, hogy a rendszer adta időkeretben meddig engedni közel a beteget. Hisz ha egy orvos öt percenként minden betegével eljutna addig, hogy az elsírja magát, az jócskán megterhelő lenne.

De akkor miért bajlódunk egyáltalán vele? Talán mert vannak olyan orvosok, tanárok, akik ezt már-már művészi szinten csinálják, és így motiválnak. Vagy mert a szeretet alapvetően belénk van kódolva, és ahogy Loyola-i Szent ignác mondja, a szeretet kommunikáció, azaz közlés.

Ha már kommunikáció, az elköszönő szép üzenet: mivel az esten hiányzott a klinikus tapasztalata, elhozzuk ide a blogra. Folytatása következik.