(ahogy egy pszichológus, egy családorvos és egy homeopata
látja)
Nagyon érdekes estünk kerekedett rögtön az elején. Meghívottjaink:
Csiszér Zsuzsa pszichológus és dr. Kurjantkó Tamás családorvos bemutatkozása
után, az est palettáján egy igen erős színfoltként megjelent Tőkés Attila
homeopata is.
Habár a forgatókönyvírás is izgalmas lenne, mégis inkább
azokat a gondolatokat emelném ki, amelyek személyesen nekem, az orvostanhallgatónak
szóltak, elgondolkodtattak, vagy épp meghökkentettek:
·
Piros-állj, sárga-készülj, zöld-indulhatsz.
Piros-állj meg, tudatosítsd, hogy egy beteg-emberrel fogsz beszélni, nem egy
betegség kelt életre. Sárga-készítsd elő a beszélgetést, indítsd be a
kíváncsiságod, türelmed. Jaj, olyan fontos lenne, hogy a beteg ne legyen egy szinttel
lennebb mint az orvosa.( Cs. Zs. szemléletes képe: a beteg ül az ágyon, mint
egy gyerek akinek a lába nem éri a földet,és az orvos áll felette-
kiszolgáltatottság szag terjeng a levegőben ) Zöld: “Jó napot kívánok”-mosolygósan.
·
Egy átlagos beszélgetés, ahol szeretnénk ezt-azt
megtudni a másikról azzal kezdődik, hogy bemutatkozunk. Kölcsönösen. Anamnézis felvételt lehet (?) azzal kezdeni, hogy elmondom ki vagyok. De akkor mégis
miért nem természetes ez? A környezetemben levő diákokkal van a baj? Nem
hiszem. Vagy egyszerre túl sokan megyünk
a beteghez, és túlzás lenne ha mindannyian bemutatkoznánk? Vagy csináltassunk
kitűzőt, és akit érdekel, olvassa le róla, hogy ki vagyok?
·
És akkor elkezdenék nekiugrani, de hoppá, a
beteg “nem kooperál”, nem beszél. És akkor alkalmazom, amit Cs. Zs. mondott: meg kell engedni a betegnek a szabadságot,
hogy semmi kedve se legyen velem beszélgetni, de azért még nem rossz ember.
Ugyanakkor, ez is lehet egy tünet, a beteg jelzése.
· Megengedhetem ezt a luxust, hogy ilyen nagylelkű
legyek? Emlékeztessem, hogy egyetemi kórházban van, köteles beszélni velem,
nem? Vagy mi van, ha nekem nincs időm erre, mert épp vizsgázom? K. T mondta: "Ha nekem 4 percem van, és
végig arra koncentrálok, hogy nincs időm, akkor valóban nem lesz, de ha
bármennyi időm van, és abban én maximálisan figyelek, akkor 4-5 perc sem kevés.
Ez a jelenlét ajándéka." Másrészt egy tanárunk mondta: mindig a beteg az első.
Hoppá, ez azért jócskán bizonytalanná teheti a helyzetem…Ez lenne a tanév
alatti fő feladatunk?
·
Tegyük fel, hogy betegünk a beszédesebb fajtából
való, sőt olyan dolgokat kezd elmondani, ami sok, terhel. Vagy olyan a világnézete, életmódja, amit
zsigerből elutasítok, ingerel? Ahogy K.T mondta, mindig hagynunk kell egy kis
teret a meglepődésre, ha két mondat után felállítom a diagnózist, sőt még
ítéletet is mondok, lehet hogy kimarad valami sokkal lényegesebb.
· És ha eddig még minden rendben menne, de a beteg
elsírja magát? Vagy beáll egy nagy csend? Életbölcsességek az év minden
napjára? Előkapom a telefont, hogy elnézést, mennem kell? T. A szerint, a sírás
nagyon fontos lehet, amögött valami igazán fontos dolog rejtőzik. És hogy mit
kell tenni? Ismét csak a jelenléthez tértek vissza a meghívottak. Benne kell
maradni a szituációban, és bízni abban, hogy intuitive megoldást találok: ha kell tanácsot
adok, hanem csak jelzem, hogy fogom amit szeretne közölni.
·
A beszélgetés vége felé közeledve, hagyjak időt
a kérdésekre. Valamiért nagyon sok ismerős jelzi azt, hogy nem tudjákigazából mi is a
bajuk, mit fognak csinálni velük, nekik az orvos nem mondja el, vagy amit mond is tele van szakszavakkal. Talán önvédelemből van a távolság tartás, nem tudom, de én sem
szeretem amikor a betegként hasonlót tapasztalok.
És persze az is elhangzott, hogy a kommunikáció tanulása
hosszú folyamat, ahogy az is, hogy a rendszer adta időkeretben meddig engedni
közel a beteget. Hisz ha egy orvos öt percenként minden betegével eljutna
addig, hogy az elsírja magát, az jócskán megterhelő lenne.
De akkor miért bajlódunk egyáltalán vele? Talán mert vannak
olyan orvosok, tanárok, akik ezt már-már művészi szinten csinálják, és így motiválnak.
Vagy mert a szeretet alapvetően belénk van kódolva, és ahogy Loyola-i Szent
ignác mondja, a szeretet kommunikáció, azaz közlés.
Ha már kommunikáció, az elköszönő szép üzenet: mivel az
esten hiányzott a klinikus tapasztalata, elhozzuk ide a blogra. Folytatása
következik.
Az est folyamán számtalanszor elhangzott negatív vélemény "kórházi körülmények között nem lehet gyógyítani" annyira a gondolataimba vésődött és foglalkoztat...Valóban nap mint nap tapasztaljuk, hogy a kórtermek zsúfolásig tele vannak, az orvosok rohangálnak, felületesen foglalkoznak a betegekkel, mert papírmunka, ügynökök stb vár rájuk. "A rendszer hibája" hangzik el a közhely, DE mégis gondoljátok hogy ezt így el kell fogadni és kész?
VálaszTörlésÉn úgy érzem, hogy nem. A kórházba járva látom, hogy különböző orvosok, aszisztensek, ápolók ugyan azt a kevés időt hogy használják fel és az a tapasztalatom, hogy fel lehet használni úgy is, hogy az a beteg számára megnyugvást és pozitív élményt nyújtson. Nem hinném, hogy hamarosan változni fog a betegre fordítható idő mennyisége, azonban annak a kevésnek a minőségéért felelősek vagyunk.
VálaszTörlésSzerintem fontos, hogy bemutatkozzunk, megmondjuk, kik vagyunk, mit akarunk tőle. Szóbaállnátok egy idegennel az utcán, aki nem mondja meg, ki ő, mit akar, de egyből személyes dolgokat kérdez?
VálaszTörlésTudom, hogy kevés az idő, örökké rohannunk kell - de végül is ha végiggondoljuk egy-egy nap végén, mennyi olyan dologra fecséreltünk, ami értelemetlen volt, rájövünk, hogy maradt volna biza 10 perc is, nemcsak 4. Fontosnak tartom a csomó "sallang" végighallgatását is, azokból épithetjük fel magunkban a beteg személyiségét, szokásait, életfelfogását. És ez fontos, mert rámutat majd arra, hogy betartja-e a kezelési, diétás felirásokat, van-e pénze megvenni a gyógyszereket, vagy cask rábolint, de kivenni cask 2-3 hónap múlva fogja, stb... Tehát legalább az első anamnéziskor hallgassuk végig, akkor is, ha unalmas.