Tehetek az öngyilkosság ellen?!

Orvosként és emberként nap mint nap szembe kell néznünk a ténnyel, hogy a környezetünkben valaki az öngyilkosság mellett dönt, avagy azt fontolgatja. Mit tehetünk? Kell-e tegyünk valamit?
(K.D.B.beszámolója)

A legutóbbi Szent Balázs Est meghívottja Michael Kaplan, MS amerikai pszichológus volt, aki 29 évig dolgozott ezen a téren.

Az est témája: „Tehetek az öngyilkosság ellen!”. Ez a probléma manapság is különösen aktuális vidékünkön, mert, amint előadónktól megtudtuk, igaz, hogy az utóbbi években felére csökkent az öngyilkosságok száma Magyarországon, de még így is igen jelentős ez a szám. 

Erdélyre szintén jellemző, hogy a magyar lakosság a nehéz élethelyzetben, minden stigma ellenére (netán épp amiatt?) inkább a halált választja, melynek magyarázata az emberek jellemében gyökerezik: az erdélyi magyar befele él és rendkívül büszke, ezért nem hajlandó másoktól segítséget kérni. Ilyen szempontból a mentalitásunk hasonló a japánokéhoz, ahol még mindig fennáll a tradíció, mely szerint a becsület az életnél is fontosabb. Azonban az öngyilkosság okát nem lehet ilyen konkrétan meghatározni, gyakran nem találunk magyarázatot arra, hogy egy vidéken miért is nagy az ilyen esetek száma. Jó példa erre Liechtenstein, a jómódú és a háború csapásaitól megkímélt ország, ahol ugyanolyan magas az öngyilkossági ráta, mint a poszt-szocialista Litvánia esetében.

Orvosként és emberként nap mint nap szembe kell néznünk a ténnyel, hogy a környezetünkben valaki az öngyilkosság mellett dönt, avagy azt fontolgatja.  Amit nem tudhatunk soha: ki az, aki csak fenyegetőzik, és ki az, aki valóban megteszi? Ezért nem szabad alábecsülni vagy egy legyintéssel elintézni, ha páciensünk vagy barátunk öngyilkos gondolatairól beszél. Sokan csak a figyelmet akarják felhívni magukra (ami szintén egy jel, hogy több törődést igényelnek), de előfordul, hogy olyanok oltják ki saját életüket, akiket látszólag sikerült lebeszélnünk erről.

Michael Kaplan elmondta, hogy pályafutása során neki is volt két ilyen sajnálatos esete, és nem volt könnyű e veszteségek gondolatával együtt élni. Hasonlóképpen, ha pszichiáterek leszünk, számítanunk kell arra, hogy valamelyik páciensünk minden óvatosságunk és hozzáértésünk ellenére öngyilkos lesz, de ez bármilyen szakorvosként előfordulhat velünk. Előadónk felhívta a figyelmünket arra, amit talán kevesen tudnak: bár a páciens valamilyen fizikai betegséggel fordul hozzánk, nagy valószínűséggel rejtőznek a háttérben pszichés gondok is, melyeket ugyan nem mond ki nyíltan, de utal rájuk, és a mi feladatunk, hogy felismerjük a segélykérő jeleket.

Végül szó esett arról is, hogy mit tehetünk akkor, ha felmerül bennünk a gyanú, hogy valamelyik barátunk, ismerősünk öngyilkosságra készül. Ilyenkor a legfontosabb, ha mellette állunk; az illető személyiségétől függ, hogy észérvekkel próbáljuk meggyőzni őt az ellenkezőjéről, vagy inkább érzelmi téren hassunk rá – de a lényeg, hogy beszélgessünk: miért?, mióta fontolgatja?, hogyan tenné meg? Viszont lényeges, hogy ne csak szavakkal, hanem tettekkel is segítsünk az illetőn. Kísérjük el szakemberhez, legyünk vele, mert - Kaplan úr szavaival élve - ahhoz hogy legyenek barátaink, először mi magunknak kell barátnak lenni. Ezen kívül fontos, hogy terveket szőjünk, valami közös tevékenységet találjunk, a sport és könnyű fizikai munka kitűnő erre a célra. Előadónk itt egy személyes példát is megemlített: amikor ő hosszú ideig volt érzelmi mélyponton, akkor a sízés volt az, ami segített rajta, mivel az ember nem sízhet és lehet depressziós egy időben, már csak az esések miatt sem.

Véleményem szerint rendkívül hasznos és tartalmas két órát tölthettünk el ezen az estén. Amellett, hogy sok újat tanultunk, nem unatkoztunk egy percig sem az előadó közvetlenségének valamint az előadás lebilincselő és interaktív jellegének köszönhetően.